Sírtunk, nevettünk, feltámadtunk, élünk!

Hosszú és fáradságos évet zár az Érsekújvári Rockszínpad. Már magam sem tudom, hogy mennyi fellépés van mögöttünk, s csak visszalapozva az évet, csapatunk honlapján számolom össze, hogy bizony 53 alkalommal koptattuk a világot jelentő deszkákat itt a Felvidéken, de Magyarországon egyaránt. 53 buszraszállás, 53 cipekedés, 53 színpad-építés, 53 meghajlás, 53 helyszín, 53 féle közönség, 53! A próbák számát már le sem merem írni, mert édesanyám utánaolvasva egyből rájönne, hogy az a bizonyos fizika dolgozat miért is sikerült oly silányra. Bevallom, tagjaink számát illetően is vannak lemaradásaim, sokszor csak a színpadon veszem észre, hogy megint egy új, ismeretlen arc fogja rám fegyverét orosz katonaként, s csak remélhetem, hogy mielőtt elsüti azt, valahol a színfalak mögött a nevét is megtudhatom.

Volt ebben az évben minden. Elfelejtett szövegek, hamiskás ének, kissé jobban megvert ávós katona, sípoló vagy nem működő mikroport, önálló életet élő lámpaszett, elcsúszott díszletelem, besült fegyver, árokba csúszott autó, kés vagy éppen mikroport, mellyel ha épp más nem volt kéznél, lőni lehetett. És rengeteg pozitívum: érdekes végszavak, átélt jelenetek, tomboló közönség, meghatódott szerző, megnyert verseny, baráti együttlét, első szerelem.

A musical részletek mellett 2 darabról szólt nekünk ez az év: az 56 csepp vér rockmusicalról és a Játék újra él! című musicalről.

S amint rendezőnk, vezetőink ezt mondták, át is éltük mindkettőt rendesen. Az 56 csepp vér esetében átéltük, átéreztük a terrort, a félelmet, a kilátástalanságot, a vért, a harc kegyetlenségét, a halált, a feltámadást. Sokszor a színfalak mögött vagy elbújva egymás vállán sírtunk, mert tizen-huszonévesen rettentő nehéz feldolgozni - akit az előbb szerettünk vagy tiszteltünk, most vérbefagyva fekszik a színpadon. Tudtuk, hogy ez csak egy darab, hiszen ott állunk a színfalai mögött, mégsem volt ez vigasz, erősebb volt a darab hatása, mint az, amit vigasztalásként mormoltunk: hiszen ez csak egy játék, egy régi történet. Nekünk akkor ott a színpadon, a színfalak mögött ez nem mese, hanem kőkemény jelen és realitás volt. Sőt. Vannak köztünk olyanok is, akik még napok múlva is orrukat lógatva majszolják el törzshelyünkön a pizzát, mert a darab még ott is áthatja őket. Ügy látszik, nem lehet elégszer bemutatni egy, bár hősies, de szörnyű eseményt ahhoz, hogy ne sírna még a csapat sminkese is a háttérben.

A másik idei darabunk számunkra teljesen mást jelent. A játék újra él! is rólunk, fiatalokról szól, de nem kell hősi halált halnunk, hanem a vidám történet keretében szerelembe esnünk. Valljuk be, ki ne látná magát szívesebben kedvese karjaiban, mint az orosz tankok össztüzében. Rengeteg a móka, derű és tánc ebben a történetben. Lezseren egy tengerparton élhetjük meg a szerelmet, a táncot, az esti bulit, az összetartozást.

Mert összetartozunk. Régen ezt csak úgy mondták nekünk, mára át is érzem. Új autónkon, melynek találóan a Shrek nevet adtuk, ez a jelmondat áll: "Mert kell egy csapat..."

Hát kell is! Nem is tudom, hogy én ma hol lennék, ha nem szólított volna meg annak idején ismerősöm, hogy gyere közénk, jó móka lesz. Móka is lett, feladat is, hivatás is. Amikor egy-egy előadás után egy síró nénike megszorítja a kezünk, és alig tudja kimondani, hogy mekkora öröm ennyi fiatalt együtt látni, akkor igyekszem leplezni meghatódottságomat, hogy ne lássa, mennyire meghat az, hogy ő ma úgy megy haza, hogy egy olyan szeletét láthatta a világnak, amiért érdemes élni!

Aztán itt van megannyi más jellegű rendezvény, amit sikerült együtt, csapatként megszerveznünk. Fesztiválokat és bált szerveztünk, segítettünk, gulyást főztünk, kolbászt töltöttünk, kirándultunk, fürödtünk, napoztunk, tekéztünk, síeltünk, s mindezt együtt tettük!

Köszönöm a közönségnek, az iskolavezetőknek, tanáraimnak, a munkáltatóknak, hogy türelemmel engedtek el, ha mennünk kellett, ha menni akartunk. Köszönöm vezetőinknek, felkészítőinknek, hogy itt lehettünk 2009-ben is. Megszidtak, ha megérdemeltük, de a dicsérettel sem fukarkodtak, maguk közé hívtak, még ha az elején fura is volt számomra, hogy ha színpadra állok és papírcsákót meg piros esőkabátot veszek magamra, attól majd én leszek a király. De eljátszottam, elhittem hogy az vagyok, sőt mi több, a közönség is elhitte, mindannyian elhittük. Mint ahogy azt is, hogy minden embernek és főleg fiatalnak szüksége van egy közösségre, amely nem elutasít és kifogást keres, hanem befogad, utat mutat, megerősít, megtart. Az Érsekújvári Rockszínpad egy ilyen közösség, egy ilyen hely, melyet mi sem engedünk el, mert enélkül kevesebb lettem volna én is, de meggyőződésem, hogy nemzetrészünk is.

Mert kell egy csapat, kell sok csapat, hogy érezzük, összetartozunk!


Egy hálás tag


(Castrum Novum, 51. száma, 2009. descember 18.)

Vissza

Legújabb videók

Facebook

Támogatók